5. fejezet

Aznap este koncert előtt annyi vodkát ivott, mint szokott. Biztosítani akarta, hogy jól teljesítsen, és ez csak is jó hangulatban sikerült.
A fények kihunytak és a közönség örjöngeni kezdett.
Hirtelen megszólalt a gitár, ezzel egy időben újra kigyulladtak a fények. A banda már a színpadon állt. A másodperc tört részéig abbamaradt örjöngés az első dobütésekre fokozott hangerőn folytatódott, mintha túl akarná harsogni a zenét. A nagy hangerőnek bizonyítottan jó hatása van az emberre. Pár száz decibelnél egészségesebb üdítőt ki se lehetne találni, pláne, ha ez egy rockkoncerten történik, például a Nihilén. A hangerőtámadás, ahogy szokott, most is a Johnny B. Goode-dal kezdődött.
– Go! Go, Johnny, go! Go! – Jack, Cris és a közönség együtt üvöltötte Chuck Berry örökzöldjét.
A frenetikus gitárszóló után Jack újra megőrjítette a hallgatóság női tagjai: egy szál dobkiséret mellett, Elvist játszva, zengő bariton hangon, csípőrázva énekelte el az első versszakot újra:

"Deep down in Louisiana close to New Orleans" – kis szünetet tartott, közben a szemöldökét emelgette viccesen.
"Way back up in the woods among the evergreens" – egy come on!-nal meg is toldotta a sort.
"There stood a log cabin made of earth and wood" – Ó, igen! Csináld, Jack, csináld!
"Where lived a country boy named Johnny B Goode" – Berepültek a színpadra az első melltartók. A közönség férfitagjai értetlenül néztek.
"Who'd never ever learned to read or write so well" – A hallgatóság írástudatlan ősemberek szintéje süllyedt – vagy inkább emelkedett? –, nem törődtek semmivel, csak egymással és a zenével.
"But he could play a guitar just like a ringin' a bell" – Na végre, megszólal a gitár, jön a refrén, mindenki üvölti:

GO! GO, JOHNNY, GO! GO!
Minden egyes go! életreszóló élmény, minden egyes go! a falhoz vágja, felrepíti, kibelezi, és a csúcsra juttatja a közönséget és a bandát.
– Ooooh! Johnny B. Goode! – a szám végén mindenki levegőért kapkodna, ha egy különös erő nem késztetné őket falrengető tetszésnyilvánításra.
És ez még csak az első szám volt.

Jack vigyorgott, mint egy jóllakott óvodás. Cris és Matt rögtönöztek egy funkot. Jack sem tétlenkedett, azonnal szétszedte a gitárt egy őrült riffel majd rögtönzött egy szöveget:

I was lonely, I was sad,
And yes, I know, I'm really mad.
But it's just because of you.
What I want I always do.

Yes, it's okay, pretty baby,
But you know that you drive me crazy.
There's just one thing I wanna do:
I want to always love-love-love you.

A nőneműek elájultak, a hímek táncoltak, Jackék pedig lassan befejezték a rögtönzött dalt, de előbb még jól megjegyezték, hogy aztán egy új dal szülessen belőle Mad címmel.
Jött a Kiss Kiss Me, Lou Reed There She Goes Again-je, a Blooming, egy új szám: Molly, aztán a Spirit Rock, ami átfolyt a Led Zep Whole Lotta Love-jába.
A híres riff első hangjaira az őrület újra kitört, ami a felismerés hatása volt. Jack már a nem éppen szűz hányás határán állt, a második refrén után a zenével összhangban tette meg azt, amit megköveteltek az első sorban álló őrültek. A második óra első fele csupa saját dalból állt, az utolsó szám után négyszer tapsolták vissza a fáradt zenészeket. Ez az utolsó utáni, végső dal adta az erőst az ezt követő vad orgiához.

4. fejezet

A DeFuns olyanná vált, mint a temetetlen hulla: lassan, de biztosan oszlani kezdett. Jack úgy érezte, itt az ideje lelépni. Cris, mint legjobb barát és tűrhető basszusgitáros maradt, viszont Pete elment a sokkal több koncertet adó, így többet kereső bandába, a Fuzz Muzz-ba.
Új zenekart akartak alapítani, ami már (Pete esetéből tanulva) komoly banda lenne, nem hobbizenekar. Matt Grend személyében új dobosra találtak, aki elődjénél is jobban püfölte a bőrőket. A Nihilnek elnevezett banda újult erővel vetette bele magát a próbákba, és a fellépésre sem kellett sokat várni: néhány klubtulajdonos hallotta a még Virgin Vomit néven felvett demójukat (4 szám volt rajta: a punkos Kiss Kiss Me, és három már a saját hangzásukat bemutató dal, a Spirit Rock, a Blooming és a közönségkedvenc Aluminium), és a seattle-i 42 Club meghívta őket egy szombat esti fellépésre, amit aztán még sok követett.

Jack fütyörészve járt az utcán. 17 éves volt, és nem érdekelte semmi. Az egyik koncerten megismert barátnője lelépett egy másik csajjal New Yorkba. "Vagy kurva lesz belőle, vagy halott." – gondolta elégedetten. A banda egyre nagyobb népszerűségre tett szert, hála botrányos koncertjeiknek, amiken Jack többek között lehányta az első sorokban állókat, vagy egyszerűen csak részegen állt ki a színpadra és elfelejtette a szöveget. Ahogy ez várható volt, a női nem képviselői megőrültek érte, főleg, akiket már lehányt. A koncert után mentek oda félmeztelenül a szintén félmeztelen Jackhez. Eddig mindig nemet mondott, a barátnőjére hivatkozva, – akit sosem hányt le. Ez lett volna a probléma? –, de most eldöntötte, hogy legközelebb annyi csajt visz magával, amennyi csak hajlandó elmenni vele.
Az úton egy – legalábbis Jack szerint – Lou Reed-hasonmás jött vele szembe. Megszólította hősünket:
– Hello!
– Hello! – válaszolt lazán Jack. Már-már mindennapossá vált, hogy a rajongók köszöntek neki.
– Megismersz?
– Hát, ööö... nem.
– Akkor jó, mert én sem téged. Na pá! – azzal tovább sietett.

3. fejezet

Jack aznap délután rekedtre nevette magát, és végül elaludt.Arra ébredt, hogy csörög a telefon. Nem volt kétsége afelől, hogy melyik: a házban csak egy telefon volt. Felkelt, kiment és felvette.
– Áoáoá? – az álmos Jack így fejezte ki azt, hogy "Halló?".
– Szia Jack, te vagy az, ugye?
– Ööö...mi? Jaa...aha.
– Na figyelj, mi már itt vagyunk a garázsban, nem jössz próbálni?
A telefonáló nem más volt, mint Cris Longe, Jack legjobb haverja és a bandája basszusgitárosa. Fél éve alakultak; Jack és Cris találkozott egy dobossal, Pete Rockettal, és úgy döntöttek összeállnak. Amilyen szilárd volt a tagság, olyan gyakran változott a név: eleinte Virgin Vomitnak hívták magukat, aztán Sacred Shit néven futottak, így jutottak el a jelenlegi The DeFuns-ig.

2. fejezet

Jackék háza egy kis lepukkant kertes ház volt Seattle külvárosában. Apja autószerelő volt, és – akármilyen meglepő is – szerette a munkáját. Jack anyja az apja első felesége volt, most viszont már a másodikat fogyasztotta.
Az apa szerette volna, ha fia is az ő munkáját választja, de a fiút nem érdekelte más, csak a gitárja és a gyakran vásárolt lemezei, amelyek közül szinte mindig fenn volt egy a lemezjátszón. A kedvenc zenekarai között ott volt a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Neil Young & The Crazy Horse, a Queen, de mentális metálon kívül imádta a primitív punkot is; a Never Mind The Bollocksot már majdnem simára játszotta, de a London Calling is hasonlóan járt. A legnagyobb kedvence mégis egy gitár-pop banda volt, akik az akusztikus és elektronikus hangszereket vegyítettél kemény és dallamos dalaikban. Ők voltak az Outsiders.

ELSŐ RÉSZ: Nihil - 1. fejezet

Jack első középiskolai élményei között volt egy plátói szerelem: Suzy "Creamcheese" (így nevezték a háta mögött).
Külsőleg némileg elütöttek egymástól: míg Jack szőkésbarna hajjal és zöldeskék szemmel rendelkezett, testileg átlagos felépítésű volt, se nem túl magas, se nem túl alacsony, addig Suzy magas, barna "bombázó" volt. Bár nem tartozott a körülrajongott lányok közép, azért volt egy-két hódolója (akik persze csak egy dolgot akartak tőle), amit elég jó jelnek vett arra, hogy istenítse önmagát.
Jack egyik nap bátorságot vett magát, fogta a gitárját, és így ment be az iskolába. Semmi sem állíthatta meg: csak úgy száguldott a folyosón tova, egészen Suzy osztályáig. Bement, megbökte a háttal álló, és addig beszélgetésbe merülő lány vállát, s húrjába csapott:

Életem egyetlen világa,
Szívem édes kis virága,
Suzy...

... és így tovább. (A további versszakokat az olvasó testi és szellemi épsége miatt nem közöljük.) Az osztály kezdeti döbbenete lassan röhögésbe csapott át. Aznap délután Jack megpróbálta felvágni az ereit egy hatalmas késsel, de akárhogy próbálta, nem jött össze a dolog. Kis idő múlva rájött, hogy a kés tompa oldalával próbált végezni magával. Elkezdett nevetni, ami lassú crescendőval nőtt, s végül már a szomszéd ház is ettől zengett.

Prológ

Jack DeFun sosem volt átlagos. Már a születésekor különcködött: (ez az eset arra is rávilágít, hogy mindig voltak szuicid hajlamai), majdnem megfojtotta magát a köldökzsinórral. Hat évesen iskolába kezdett járni. A többi kisdiák véleménye megoszlott: volt, aki szerette, volt, aki gyűlölte. Csak az volt közömbös vele, aki soha nem látta, nem hallott róla, és egyáltalán még hasonló emberrel sem találkozott/álmodott. Szóval senki sem volt közömbös Jack DeFunnal szemben. Később ez a szám csak csökkent.
Az első nyolc évet tanulás nélkül befejezte, nagyrészt színötösre vizsgázva. Az első között vették fel a seattle-i (itt lakott) Jonathan High Schoolba. Tizenhárom éves korában gitározni kezdett egy Stairway to Heaven című szám hatására. Amikor először hallotta, úgy döntött, hogy megtanulja eljátszani és elénekelni. Az énekléssel nem volt gondja, viszont a gitározásról megtudta, hogy nem is olyan könnyű. Ennek ellenére, vagy épp ezért szorgalmasan gyakorolt, egyre több kedvenc dalát tudta előadni, és lassan rájött arra is, hogy hogyan működnek a dalnak nevezett zenei egységek. Elkezdett számokat írni. Eleinte nagyon bénák volt ezek a szerzemények, de a szorgalom és a lelkesedés jó hatása itt is megmutatkozott: egyre tűrhetőbb dolgokat írt. Arról álmodozott, hogy egyszer híres énekes, gitáros és dalszerző lesz, vagy legalábbis az egyik. Ahogy középsuliba került, egyre kevésbé érdekelték a lélekölően unalmas órák, ahol az Illiásszal meg a kisvonat centripetális gyorsulásával próbálták felkészíteni a nagybetűs Életre.